Vénusz

A népnyelvben Esthajnalcsillagnak nevezett Vénusz a Naptól számított második bolygó. Tömege, összetétele és mérete a Földéhez hasonló, emiatt sokszor nevezik bolygónk ikertestvérének. Pályája nem sokban tér el a körtõl, perihéliuma 107,5, aphéliuma 109 millió km, ebbõl adódóan átlagos naptávolsága 108,2 millió kilométer (0,72 CsE), ezzel a Földhöz legközelebbi bolygó.[46] Egy vénuszi év 224,65 földi napig tart. A bolygó saját tengelye körül 243 nap alatt tesz meg egy fordulatot, ráadásul retrográd irányban, a többi bolygóhoz képest ellentétes forgással. A rendkívül lassú, ellentétes forgás valószínûleg egy kozmikus ütközés eredménye, amely "feje tetejére állította" a bolygót. A tengelyferdeség 177,1°-ra adódik (azaz fejjel lefelé áll a bolygó, így látszólag ellentétes a forgása). A Merkúrénál jóval ritkábban, de a Vénusznál is megfigyelhetõ a Nap elõtti átvonulás jelensége. 120 évenként egy páros átvonulás figyelhetõ meg, ahol a két átvonulás között 8 év telik el. Lapultsága elhanyagolható, az egyenlítõi és a poláris átmérõ között 10 kilométer alatti a különbség. Belsõ szerkezetérõl még nem állnak rendelkezésre közvetlen megfigyelések, ám a Földéhez hasonló méret és sûrûség arra enged következtetni, hogy a bolygó belsõ szerkezete hasonló a Földhöz. Mindezek ellenére a felszínen nincs nyoma lemeztektonikának. Másik fõ különbség a mágneses tér hiánya. A bolygó felszínének hozzávetõleg 80 százalékát síkságok foglalják el, két nagyobb, a síkságból kiemelkedõ "kontinens" található rajta, az Ishtar Terra és az Aphrodite Terra. A felszín nagy része vulkanikus tevékenység nyomait viseli magán, kráter viszonylag kevés van rajta, amely elsõsorban a sûrû légkörnek köszönhetõ, amelyben a meteorok többsége elég, és nem éri el a felszínt. A Vénusz legnagyobb különlegessége a légköre. A bolygón extrém módon sûrû légkör alakult ki, tömege a földi atmoszféra tömegének 93-szorosát teszi ki, a felszínen olyan hatalmas nyomás uralkodik, mint a Földi óceánok 1 kilométeres mélységében. A légkör 96,5%-ban szén-dioxidból áll, a maradék 3,5% pedig nitrogén, illetve nyomokban kén-dioxid, argon, vízpára, szén-monoxid és egyéb gázok alkotják. A bolygót kénsavtartalmú, vastag, gyorsan mozgó felhõzet borítja, amely lehetetlenné teszi a felszín közvetlen vizuális megfigyelését. Mivel ez a felhõzet jelentõs mennyiségben veri vissza a napfényt, a Vénusz rendszerint az éjszakai égbolton a legfényesebbnek látszó bolygó. Az atmoszféra ilyenné alakulása a fékezhetetlen üvegházhatás következménye. Modellszámítások szerint egykor a Vénuszon is számottevõ mennyiségû folyékony víz volt, amelyet a vulkáni aktivitás nagy mennyiségben párologtatott a légkörbe, ami ott üvegház gázként funkcionálva tovább emelte a globális hõmérsékletet. A légkör így csapdába ejti a Nap hõjét, ezért a felszín hõmérséklete elérheti a 470 °C-ot is, melegebbet, mint a négyszer több napsugárzást kapó Merkúr felszínén mérhetõ. A bolygón uralkodó hõmérséklet egységes, akár az egyenlítõnél, akár a sarkokon mérjük. A bolygó felderítése az átlátszatlan légkör miatt csak ûrszondákkal lehetséges, ezekbõl kétféle járt a Vénusznál: a Szovjetunió Venyera-programjának leszállóegységei, valamint a NASA Magellan és az ESA Venus Express keringõ egységei. A Venyerák a felszíni leszállást kapták feladatul és a váratlanul zord körülmények miatt a hetedik szonda érte el a felszínt, ahonnan mindössze 23 percig volt képes adatokat küldeni. Összesen nyolc Venyera leszálló és két keringõ egység járt a Vénuszon és küldött adatokat a pokoli körülményekrõl. A tudományos szempontból legtöbbet nyújtó felfedezõ küldetés a Magellan szonda radartérképezõ repülése volt. A szonda poláris pályáról radarjával a bolygó szinte teljes felszínét feltérképezte, és globális domborzati térképet készített róla. A Vénusz felfedezésének történetében legutolsó Vénusz szonda a még ma is a bolygónál keringõ Venus Express, amely a légkört tanulmányozza. A Merkúrhoz hasonlóan a Vénusznak sincsen holdja.